Jelentős változásokat és számos újdonságot hozott a július elseje óta hatályos új büntetőeljárási törvény a nyomozásokban és a bírósági eljárásokban egyaránt. Cikksorozatunkban az eljárási kódex legérdekesebb és a legtöbbeket érintő módosításait szedtük csokorba.
Évtizedeken át sok kritika érte a bűnügyi nyomozás szabályozását. A kifogások alapvetően két területet érintettek. Egyrészt a nyomozó hatóság és az ügyészség kapcsolatát, másrészt a nyomozás során beszerzett adatok, információk, bizonyítási eszközök felhasználhatóságát a bírósági eljárásban. Ehhez jött még, hogy a rendőrség, illetve NAV-os nyomozás befejezése és a büntetőeljárás önálló ügyészi szakaszának formális elkülönülése jelentősen megnehezítette a különböző elterelő intézmények alkalmazását. Sikertelen elterelés esetén például ugrott a kiegészítő nyomozás, így aztán az elterelésre csak a teljes egészében lefolytatott nyomozást követően kerülhetett sor.
A büntetőeljárásról szóló új törvény, (2017. évi XC. törvény) a nyomozást két fő szakaszra bontja.
A felderítő szakaszban a nyomozó hatóságok nagyobb önállósággal, a jelenleginél kötetlenebb formában összegyűjthetik azokat az adatokat, tényeket, személyeket, amelyekre, illetve akikre a gyanú megalapozásához szüksége lehet. Az ügyész ebben a szakaszban kizárólag törvényességi felügyeletet gyakorol, de nem irányítja a nyomozást.
Ugyanakkor a nyomozás második, a vizsgálati szakaszában már tényleges ügyészi irányítás mellett folytatódik az eljárás. Ez a szakasz a gyanúsított kihallgatásával kezdődik, és ha annak feltételei fennállnak, a vádemelésig tart.
A két nyomozási szakasz választóvonalát a terhelt eljárásba való bevonása jelenti. Más típusú kompetencia szükséges az ismeretlen tettes által elkövetett bűncselekmény feltárásához, mint egy megalapozottan gyanúsítható személy büntetőjogi felelősségének vizsgálatához. Magyarán mondva: a vizsgálati szakaszban már egy konkrét személlyel szembeni vádemelés eldöntéséhez szükséges bizonyítási eszközök beszerzése a cél és a feladat. Ezzel egyebek között a korábban a laikusok és a szakemberek által is sokat kritizált „kétszeres bizonyítás” gyakorlatot is próbálta visszaszorítani a jogalkotó.
A kényszerintézkedések körében az előzetes letartóztatás elnevezése letartóztatásra változik. A letartóztatás felső határa továbbra is egy, kettő, három, illetve négy év, attól függően, hogy a bűncselekmény legfeljebb hány évi szabadságvesztés büntetéssel fenyegetett. Például három évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény esetén maximum egy év lehet, de ha tíz évnél súlyosabb a büntetés, úgy négy évig is tarthat a letartóztatás.
Kivétel, ha a terhelt ellen életfogytig tartó szabadságvesztéssel is sújtható bűntett miatt folyik eljárás, mert ilyenkor a letartóztatásnak nincs felső időhatára. A letartóztatás alternatívájaként jelenik meg a bűnügyi felügyelet, amely magában foglalja a korábbi házi őrizet, a lakhelyelhagyási tilalom és távol tartás intézményét, a bűnügyi eltiltást és jelentkezési kötelezettséget. A letartóztatások számának csökkentése érdekében bővítették az óvadék alkalmazásának a lehetőségét. Óvadékként már nemcsak készpénzt, hanem értékpapírt és ingatlant is el lehet fogadni.
Az új kódex egyszerűsítette a vádirattal szembeni formai és tartalmi előírásokat. A törvényes vádként felsorolt formális elvárásokat felváltja a vád érdemi vizsgálata. Ezzel a szabályozás a vádirat legalapvetőbb tartalmi elemeit az érdemi elbírálás körébe emelte, amivel a jogbiztonság érdekében az ugyanazon cselekmény miatti ismételt vádemelések lehetőségét szüntették meg.
A. S.
